Árnyak jelentek meg a helyiség minden egyes szegletében. Tudtam, hogy nem akarnak bántani, de mégis féltem tőlük, mert minden alkalommal sokkal közelebb merészkednek hozzám, mely megrémít.
- Mit akartok tőlem? - kérdeztem tőlük, bár tudtam, hogy nem fognak reagálni.
Le akartam hunyni óceán kék szemeimet, de az egyik démoni sötétség megragadta a karomat. Képfoszlányok jelentek meg előttem egy helyes, szőke fiúról. Ismerősnek tűnt számomra, bár még sosem találkoztam vele, de úgy éreztem, hogy biztonságban érzem magam látva gyönyörű tekintetét.
Nem sokkal később minden szerte foszlott a sötétséggel együtt, majd egy halk kopogás zavarta meg zavart, s kíváncsi lelkemet.
- Drágám, ébren vagy? - kérdezte édesanyám, majd lassan benyitott a kis kuckómba.
- Igen. - felültem, majd rá néztem. Egyből felfogta, hogy mi történt az előbb.
- Megint megtörtént? - kérdezte, majd leülve mellém oda adott egy tányér kakaós palacsintát.
- Igen, de most más volt. Az egyik árny megérintett engem anyu, s képeket láttam egy fiúról. - feleltem.
Édesanyám pszichológusként dolgozik, de szerencsémre nem az a bizonyos felnőtt, aki betegnek vagy őrültnek titulál azért, mert látok bizonyos dolgokat, hanem épphogy szeretné kideríteni, hogy mi lehet ez a különös, nem e világi jelenség. Ezért is tudok vele megosztani mindent ezzel kapcsolatban.
- Egy fiúról? Ismerős volt? - kérdezte tőlem.
- Nem, sosem láttam még.
Édesanyám szorosan magához vont:
- Édesapád talált egy helyet, ahol hasonló fiatalok tanulnak, mint te. Egy intézmény, mely segít a képességedet kordában tartani, s beilleszkedni egy nagyszerű közösségbe.
Felvontam a szemöldökömet, mert sosem gondoltam volna, hogy tényleg igaz-e, amit mond.
- Elmegyógyintézet? - nevettem fel ironikusan.
- Humoros! - jegyezte meg, majd a kezembe nyomott egy szórólapot, melyen a Claritas & Tenebris Bentlakásos Iskola neve szerepelt.
- Meggondolom magam, hogy szeretném-e. Rendben? - kérdeztem, majd tovább olvastam a lapot.
***
Leparkoltunk a hatalmas intézmény előtt.
- Milyen óriási! - édesapám alig hitt a szemének látva a csodálatos épületet.
- Ha látná, bent sokkal szebb és hatalmasabb! - reagált kuncogva egy középkorú hölgy lépkedve le az intézmény lépcsőin hozzánk.
- Üdvözlöm önöket! A nevem Emma Frey, s én vagyok az igazgatónő! - mutatkozott be, majd kedvesen rám tekintett. - Édesanyád sokat mesélt nekem rólad a telefonban, kedvesem. Bízom benne, hogy tetszeni fog ez a hely és segíthetünk neked. - rám mosolygott, majd kérte, hogy ha elbúcsúztam a szüleimtől, kövessem.
- Naponta kerestek majd telefonon, ugye? - kérdeztem tőlük, s szorosan magamhoz vontam őket.
-Mindenképpen! Vigyázz magadra! - édesanyám homlokon csókolt.
Miután elköszöntem tőlük, követtem az igazgatónőt az intézmény romos falai között.
- A termek a földszinten találhatóak, a szobák pedig az emeleten. Az intézményünkben található egy könyvtár és egy uszoda is, melyeket korlátlanul használhatsz. Megmutassam a szobádat? - kérdezte tőlem kedvesen az igazgatónő.
- Igen, legyen szíves.
Felmentünk a harmadik emeletre, majd betértünk a 33-as szobába, melyben egy lány is tartózkodott.
- A kedves hölgy Eva. Innentől ő lesz a segítségedre, kedvesem. Hamarosan találkozunk! - elköszönve az igazgatónő magunkra hagyott kettesben a szobatársammal.
- Szia! A nevem Jean! - mutatkoztam be kissé félénken.
- Igen tudom, hogy ki vagy. Nagyon örülök neked! Már régóta vágytam egy szobatársra! - mondta Eva, majd boldogan magához vont egy ölelésre, melyet megszeppenve fogadtam.
Nagyon optimista és szociális lánynak tűnt, s sugárzóan ragyogónak.
- Ezen a helyen mindenki ilyen kedves? - kérdeztem tőle, miközben kipakoltam a bőröndömből.
- Van, aki igen, de van aki nem. Sokan vannak csoportokban és ők eléggé nagyképűek.
- És mindannyian olyanok vagytok, mint én? Különösek? - kérdeztem tőle.
- Igen mondhatni. Hat éves korom óta mindenki a környezetemben túlságosan is boldog, sosem sírtam még, akkor sem ha elestem. Mondhatni túl optimista vagyok, mely sokaknak nem tetszett. Így kerültem ide. - mondta, majd elnevette magát zavarában.
- Igazán csodálatos! - éreztem, hogy igazat mond, mert elfogott a nyugalom és a boldogság.
- A te képességed viszont igen érdekes! - miután ezt kimondta, el is hallgatott.
- Honnan tudod? - kérdeztem tőle.
- Ebben az intézményben mindenki tud mindent. Azt is, hogy kik a frissen érkezők és mik a képességeik.
- Értem! Hát, igen. Nyolc éves korom óta látok árnyakat és sötétséget magam körül.
- Elég depresszív, nem? - kérdezte tőlem Eva.
- Néha igen, néha nem.
Belegondolva viszont a legutóbbi ilyen egyáltalán nem volt rossz, sőt. Miután az egyik árny képes volt mutatni nekem képet arról a fiúról, inkább nyugalmat és boldogságot éreztem.
***
Eva és én lementünk az étkezőnek nevezett helyiségbe, hogy elfogyasszunk a vacsoránkat.
Beérve a helyiségbe minden szem rám szegeződött.
- Miért néz engem mindenki? - kérdeztem a mellettem lévő lánytól.
- Friss hús vagy és különleges.
Mély levegőt véve, s nem foglalkozva a tekintetekkel kértem a mai vacsorát, mely a szokásos menzához képest, sokkal különlegesebb és ehetőbb volt.
Eva és én leültünk egy asztalhoz, ahol két másik fiatal is helyet foglalt.
- Ők itt a barátaim. Jade és Thomas. Srácok ő itt Jean.
- Örülünk, hogy megismerhetünk! - szólt kedvesen Jade.
- Részemről is az öröm! - mondta Thomas is.
Jade egy alacsony, rövid sötétbarna frizurát viselő kedves lány volt, míg Thomas egy szemüveges, kócos frizurás vékony srác.
Leülve a kis csapathoz elkezdtünk enni, s beszélgetni, s már egyáltalán nem zavart, hogy mindenki engem bámult, bár ez lehet, hogy Eva optimista kisugárzásnak a hatása miatt volt.
Miután mind megettünk a vacsoránkat, elhagytuk az asztalunkat.
Amikor vissza akartam vinni a maradékos tálcámat, hirtelen neki ütköztem valakinek, s a tálcámon lévő maradék mind az illető fehér felsőjén landolt.
- Annyira, de nagyon sajnálom! - égett az arcom, mint a tűz.
Felnéztem az áldozatomra, s elakadt a lélegzetem:
Ezt a srácot láttam az árny mutatta képeken!
Éreztem, hogy megfagyott a levegő, s körülöttem is mindenki érdeklődve tekintett felénk.
Belenéztem a fiú gyönyörű tekintetébe, s láttam, hogy ő is csodálkozva pillant rám.
- Igazán semmiség! Mindenkivel megesik. - mondta, s a helyett, hogy még maradt volna, inkább gyorsan eltűnt előlem.
Lefagytam. Komolyan ő volt az, vagy csak hallucináltam?
- Minden rendben? - kérdezte tőlem Eva.
- Ki volt ő? - kérdeztem, s hátra pillantottam, hátra meglátom még őt, de csak a többiekkel tekintetével találkoztam. Mind csoportokban ültek az asztaloknál, s érdeklődve néztek rám.
- A neve Walter. Magányos farkas.
